A sikertelenség kezdte kedvemet szegni. A fejfájásom is tartósnak bizonyult. Reggelente összetörten, fáradtan ébredtem, pont úgy, mintha egész álló nap talpon lettem volna. És az álmok! Azok meg egyszerűen megrémítettek. Állandóan utaztam, ismeretlen helyeken jártam, idegen emberekkel találkoztam, kerestem, kutattam és rejtélyes módon valahogy mindig az ágyamba jutottam vissza. Nem múlt el éjszaka, hogy ne így történt volna. És az a furcsa, tölcsérszerűen ereszkedő ködféle…
- Iszonyatos. – keseregtem a halántékomat nyomkodva, és egy erősebb fejfájás csillapítót próbáltam előbányászni, amikor hirtelen csöngettek. Kóvályogva nyitottam ki az ajtót. A küszöbön a postás állt.
- Jó reggelt kívánok! Levelet hoztam. – nyújtott felém széles mosollyal egy kissé sárgás borítékot.
- Jó reggelt! Végre! Remélem jó hírek! – vettem el tőle a levelet, és egy pillanatra megfeledkeztem a már kezemben lévő tablettáról. Csak miután magamra maradtam, kezdtem szemügyre venni a küldeményt. Az első, ami feltűnt, hogy nem volt rajta feladó.
- Ez furcsa! Ki írhatta? – vontam össze szemöldököm kíváncsiságomban, és tovább vizsgálgattam, forgattam a borítékot. Hirtelen megakadt a szemem a bélyegen.
- Miiii?! Harmincfilléres??? Manapság?!
Utoljára gyermekkoromban láttam ilyet. Igen, annak idején volt is egy sorozatom… Akkor volt az Európa Bajnokság… Apától kaptam… A visszaemlékezéstől rosszullét környékezett. Sietősen feltéptem a ragasztós szélű papírt. A levél rövid volt. Gyerekes írással mindössze ennyi állt benne.
„Apa ma reggel kiabált anyával, aztán megütötte. Anya sír. Segíts! V.J.”
Azt hittem, káprázik a szemem. A szám kiszáradt, és meg kellett támaszkodnom az ajtófélfában. Szédültem. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd amikor kinyitottam, félve pillantottam a bélyegzőre.
- 1958. november 8. – ez állt a lenyomaton.
- Ez… ez képtelenség! Ez… ez egyszerűen őrület! – dobolt a fejemben. Most már le kellett ülnöm, nem bírtak el a lábaim. Rogyadozva ereszkedtem le a pamlagra. Kezemben tartottam a levelet, és csak bámultam…
- Istenem! Én írtam… Én írtam ’58-ban… - hajtogattam magamnak egyre, hátha attól jobban elhiszem.
Észre sem vettem, hogy a pirula közben kiesett a kezemből, és a szekrény alá gurult. Aztán egyszerre világos lett minden. Az összefüggéstelen jelek egységet alkottak. A temető, a tölcsérszerű massza, a fejfájás és Katinka csacsogása… Mind, mind értelmet adtak gyötrő „álmaimnak”. Rájöttem, hogy részt vettem a világ legizgalmasabb, legrejtélyesebb utazásában, ami nem volt más, mint egy Eisteni feltételezés a relativitás elméletében. Az idő önmagába való visszafordulása.
Gondolataim annyira lekötöttek, hogy sem az óramutató többszöri körbejárását, sem a fejem felé ereszkedő tölcsérszerű ködöt nem vettem észre.
***
Csak akkor ocsúdtam fel, amikor az úttesten majdnem elütött egy Subaru 360-as. Alig tudtam félreugrani.
- Te… te… kis köcsög! – kiáltottam az ijedtségtől indulatosan, tőlem szokatlan durvasággal. Mivel azonban a vezető rám sem hederített, csak mosolygósan visszaintegetett, lemondóan legyintettem. Akkor láttam meg, hogy az Operánál állok. Golyóütötte oldaláról egy lemállott plakátdarabot lenget a szél, rajta az írás: MSZMP KB program 1958.
- MSZMP KB… 1958. - olvastam újra, és még magamhoz sem tértem meglepetésből, amikor újabb ért. Egy lefékező Volgából egy férfi ugrott ki. A lélegzetem is elállt a csodálkozástól. Megszólalásig olyan volt, mint én. Illetve én olyan, mint ő… Alig, hogy kiszállt az autóból, az Operaház főbejáratánál álló libériás férfi máris kiabálni kezdett neki.
- Visy! Maga még itt?! Már rég el kellett volna indulniuk! Még a végén lekési a művésznő a fogadást! Nagyon jól tudja, hogy… – szóáradatának egy érkező taxi vetett véget.
- Az apám! – villant át rajtam a felismerés – Csakis ő lehet! - Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Azt hiszem, tetszett az öregem, aki persze jóval fiatalabb volt nálam. Gyorsan behúzódtam egy eldugott szegletbe. Ebben a pillanatban nagyot dobbant szívem. Az utca túloldalán észrevettem anyámat. Szegényes öltözékében egy hirdetőtábla mögül leselkedve álldogált. Le sem vette szemét apámról. Összeszorult a szívem.
Ekkor kinyílt az Operaház ajtaja. Gyönyörű, jól öltözött, szőke nő libbent ki rajta, és egyenesen az apám nyakába ugrott. Szerelmesen összefonódtak.
- Fruzsina! Drágám! – ölelte szorosan apám, és szenvedélyesen megcsókolta.
- Mindjárt jön Lili művésznő is, csak leszaladtam előre… Van egy ötletem! – hadarta sietősen a szőkeség, miután kibontakozott apám karjaiból.
- Na, mit találtál ki már megint?
- Ne bujkáljunk tovább! Szökjünk meg a fogadás után! Csak mi ketten! Megteszed?
Apám kissé eltolta magától, és a nő szemébe nézve, elkeseredett hangon mondta.
- Nem lehet. Értsd meg, drágám, nem lehet. Nem tudnám otthagyni őket. A fiamat… Őt nem. – jelentette ki elszántan, engem pedig elöntött a boldogság. Jó érzés volt hallani a szavait.
- De ő is a tiéd lesz! - simogatta meg apró, gömbölyödő pocakját a szőke nő, és szemmel láthatóan boldognak tűnt. - És nemsokára úgyis meglátszik… Nem titkolhatjuk tovább.
A helyzet akár idilli is lehetett volna, de mégsem volt az. A túloldalon ott állt porig alázva anyám. A jelenetnek egy tolldíszes dáma vetett véget, aki szintén az Operaház kapuján lépett ki, és a jöttére szétrebbenő pár felé igyekezett.
- Indulhatunk, János? – kérdezte pattogósan, mint aki megszokta, mindig az történik, amit mond.
- Hölgyeim, tessék beszállni! – nyitotta ki apám a kocsiajtót, és besegítette a két nőt.
Döbbenten álltam. Hallottam, ahogy apám beindítja az autót. És ekkor lassú, örvénylő mozgással hatalmas tölcsérszerű köd ereszkedett a városra.
- A köd! A csudába! Gyorsan! Cselekednem kell!
Visszaemlékeztem, mit mesélt Ilus nénje... Valaki kiszúrta a hátsó kerekeket. Durrdefektet kaptak, és egy éles kanyarban kivágódtak, majd nekicsapódtak egy fának. Apám a művésznővel együtt szörnyethalt, Fruzsina pedig elvetélt.
- Nem szabad megtörténnie! – kiáltottam fel, és őrült izgalomban kerestem a megoldást. A túloldalon valami hirtelen megvillant. Láttam, amint anyám, kezében egy nagy pengéjű konyhakéssel lopakodva közelít a kocsi felé.
- Anya ne! – üvöltöttem volna, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Minden egy pillanat műve volt. Már nem tudtam megakadályozni tettében. Csak álltam bénultan… Még hallottam, amint a művésznő türelmetlenül odaszól apámnak.
- Induljunk már János! Mire vár, az Isten szerelmére! El fogok késni! Rohantam feléjük, ahogy csak a lábam bírta, de már nem tudtam semmit sem tenni. Elindultak.
- Apa! – dobolt a szívemben a kétségbeesés, és mint egy őrült, az ott parkoló taxiba ugrottam.
- Kövesse azt a Volgát! Gyorsan! Nem hallotta? – hadartam ijedten az értetlenkedő taxisofőrnek, aki elváltozott arckifejezésemből talán megérthette, hogy valami nagy baj lehet, mert azonnal indított. Apámat bizonyára folyamatosan sürgethette a művésznő, mert nagyon nyomta a gázt. Egyszer szem elől is tévesztettük az autójukat, és csak néhány perc múlva, egy éles kanyarban értük be őket…
A látvány, ami fogadott szörnyű volt. A Volga egy útszéli fára volt tekeredve és égett. A tűz fénye vörösesre festette a sűrű, tölcsér alakú ködöt.
- Istenem! Nem sikerült! – szakadt ki belőlem, és zokogni kezdtem. Apám és Lilike már békében pihentek az út menti árokban, de Fruzsinát nem láttam sehol. Csak álltam, mint aki földbegyökerezett, és néztem azt az embert, akit egy napon találtam meg, és veszítettem is el örökre. Könnyeimen át figyeltem apám rezzenéstelen arcát.
- Menjen, hívjon segítséget! Gyorsan! – üvöltöttem rá a halálra rémült taxisra, aki szemmel láthatóan örült, hogy feladatot kapván minél messzebb kerülhet innen.
Alig, hogy elment, nyöszörgés ütötte meg a fülemet. Az autó felől jött. Odarohantam. Fruzsina a két ülés közé beszorulva feküdt, fejéből vért szivárgott.
- Kérem… Segítsen… - nézett rám esdekelve, amikor meglátott. Néhány pillanatig csak néztem a nőt, aki elvette tőlünk az apámat… Bevallom őszintén, egyetlen röpke másodperc erejéig megfordult a fejemben, hogy sorsára hagyom. De ez valóban csak egyetlen másodpercig tartott. Aztán rögtön az öcsém jutott eszembe… A féltestvérem, akit nagyon szeretek… Nem! Nem tehetem meg! Neki élnie kell!
Bemásztam az autóba, és kiszabadítottam a magatehetetlen nőt. A karomba vettem, majd az út túl oldalán parkoló taxi felé igyekeztem vele, ahogy csak bírtam. Már majdnem odaértünk, amikor hatalmas robbanás rázta fel a környéket. Ijedtemben majd’ elejtettem a sérült nőt, s mikor hátrafordultam, már lángokban állt az autó.
- Édes Istenem! – sóhajtottam fel, s megbabonázva néztem a felcsapó lángcsóvákat. Aztán már csak a sűrű, vörös ködre emlékszem, amely hirtelen mindent befedett… Azt még tudom, hogy Fruzsinát a taxi hátsó ülésére fektettem, de aztán minden elsötétült előttem…
Mire reggel felébredtem, bizonyosan tudtam a kérdésemre a választ. Igenis, van élet a halál előtt. Csak mindenkinek másféle. Pont úgy, ahogy magunknak alakítjuk, hiszen mindez, csakis és kizárólag tőlünk függ, és ezt semmi sem bizonyította jobban, mint az, hogy amikor ugyanezen a reggelen nyöszörögve kinyitottam a szemem álmomból, fölém hajolva megláttam öcsém kedves, szőke üstökét.
- Nagyon aggódtam. Egész éjjel félrebeszéltél. Összehordtál hetet-havat,… Azért megjegyzem öregem, neked aztán van fantáziád! – veregette meg gyengéden a vállamat, amikor bágyadt mosollyal nyugtáztam a hallottakat.
- Álmok,… rémálmok… micsoda egy baromság! - és elhatároztam, soha többé nem gondolok rájuk. - Ez a valóság, ami most van, és kész.
Kinyújtóztattam tagjaimat, kikászálódtam az ágyból, és kényelmesen elhelyezkedtem az étkezőasztalnál. Épp a tökéletes ellazulás jeleit éreztem magamon, amikor belépett az öcsém.
- Mindjárt indulok dolgozni, de előtte még gondoltam, iszunk egy kávét. - és kezében két csészével egyensúlyozva felém közelített. – Ja, és itt a mai postád, az előbb dobták be. – folytatta - Ne kérdezd, ki küldte, mert nincs rajta feladó, viszont a bélyeg igazán érdekes. – tette hozzá, én pedig döbbenten láttam, hogy letesz az asztalra egy kissé sárgás borítékot…
10. szám.
Hozzászólások